Mit hoztam magammal

Egyik ismerősöm most járja a Szentföldet, és ahogy gondolatban kísérem, végiggondoltam, én honnan, mit is hoztam el magammal. Mi az az érzés, jellemző, ami elsőre eszembe jut arról a városról, helyről, és ami onnan megmaradt bennem.

Caesarea - a tengert, a napsütést, a megérkezés örömét;

Akko - a keleti piac számomra addig ismeretlen világát, a kikötő esti hangulatát, fényeit;

Haifa - a Bahai-kertek rendezettségét, ahogy föntről ráláttunk;

Kármel hegye - a csöndet;

a Nyolc boldogság hegye  - az utat a hegyen (dombon) és az álmomat, ami később egyszer visszavitt oda...

Tabgha, a kenyérszaporítás helye  - a mozaikot a templom padozatán, ahogy rásüt a Nap;

Kafarnaum - a kövek valóságát;

Genezáreti-tó - minden pillanatot: a napkeltét a magányos bárkával, a hirtelen támadt záport, a szél susogását, a Szeretsz engem? kérdését, a tóparti szabadtéri misét, Szent Péter halát ebédre és a mindezeket végigkísérő békességet;

a sivatag - a törékenységünket, kicsiségünket;

Názáret - az esti harangszót;

Kána - hogy megmaradt kis falunak;

Tábor-hegy - a ragyogást, ami ott talán örök

Jeruzsálem - a hajnali utat a Szent Sír-bazilikába, igazi Krisztus-keresést; a nagy, sárga köveket, amiből a házak épültek, az időtlenséget...

Betlehem - a barlang meghittségét;

Joppe - a látható történelmet, és, hogy a búcsúhoz is megkaphattam a tengert.

És mégse mennék el még egyszer. Talán éppen ezek miatt a kincseim miatt.